Puno - Titicaca tó - Uros szigetek - Amantani sziget 2010. szeptember 12.

Mivel tegnap este tök sötétben értünk Puno-ba, semmit sem láttunk igazán a városból és a Titicaca tóból. Most végre megláthattuk nappali fényében a világ legmagasabban fekvő hajózható tavát (3.812m), ami mellesleg Dél-Amerika legnagyobb tava, a maga 8.372km2-ével (195km hosszú és átlagban 60km széles), és legnagyobb Peru-i városát, Puno-t, a maga ~110.000-es lakosságával. A peruiaknak szent ez a tó, ugyanis a mítosz szerint Wiracocha teremtő istenség parancsára a tóból emelkedett ki a Nap, a Hold és a csillagok, hogy eloszlassák a sötétséget. Később a Nap és a Hold gyermekeket nemzettek, akik szintén a tóból emelkedtek ki. A legenda szerint az első Inka is a Nap fia. 
Útban a kikötő felé talán itt láttuk eddigi utunk során a legtöbb kóbor kutyát. Egész Perura jellemző, hogy mindenhol kóbor kutyákba botlik az ember. De ezek a kóbor kutyák nem félelmetesek, nem néznek ki úgy, mint az itthoni kóbor kutyák. Nem soványak, nem tűnnek kivertnek, amolyan boldog kóbor kutyának tűnnek. Az emberek nem bántják őket, sőt, sokszor láttuk, hogy etetik őket. A kutya kinéz egy embert, követi, elkíséri valameddig, majd talál egy szimpibbet, és azután megy egy darabig…

A kikötőbe érve, az ottani kis boltban még gyorsan beszereztünk vizet az útra, és a vendéglátó családunk részére némi ajándékot. Konkrétan gyerekeknek szóló kifestőt, színest, meg édességet vettünk. Ugyanis ezt az éjszakát majd egy helyi családnál fogjuk tölteni a Titicaca tó Amantani nevű szigetén, távol minden civilizációtól, helyi körülmények között. Hajóra szálltunk, majd indultunk. A hajó kb. 30 férőhelyes lehetett, benti kabinnal, hátsó kiülős résszel, és a „napozóterasszal”. Idegenvezetőnek Marta nevezetű tenyeres-talpas „inka” asszonyságot kaptuk. Itt ismét megállapíthattuk, hogy milyen „kicsi” is Peru, ugyanis Alex német cimborái is a fedélzeten voltak. Az időjárási viszonyokhoz alkalmazkodva a napozóteraszt választottuk, verőfényes napsütés volt, kis széllel, és kb. 15 fokkal. A Titicaca tó Puno-i öble nem a legtetszetősebb része a tónak az biztos. Iszapos, lápos, nádas részeken vezetett ki utunk az öbölből, majd amolyan Kis-Balatonos feelingel nád mindenfelé, és egy hajók számára tisztántartott „csatorna”. 

Puno a Titicaca tóról

a hajónk

Kb. 1 óra hajókázás után értük el az Uros szigeteket, ezek az úgynevezett „úszó szigetek”. A szigeteket egy kicsi indián törzs, az Uros törzs alakította ki évszázadokkal ezelőtt, hogy megvédje és elszigetelje magát az ellenséges Collas és Inka törzsektől. A partraszállást a káprázatosan színes ruhákba öltözött helyiek segítették, ezután kipróbálhattuk a „vizenjárást” tudományát is. Kb. ilyen érzés lehet az is… ugyanis hullámzott alattunk a sziget. Kis tanóra keretében a sziget vezetője megismertetett bennünket a Lago Titicaca-val, az itt élők életével és a sziget készítésének módjával. 

helyiek

nádból készült hajó, háttérben az úszó szigetekkel

A tó a parttól sok km-re még igen sekély, és sűrűn nő rajta a totora nád. Nádaratás után a vízen úszó nád gyökerét az iszapos talajjal együtt nagy kockákra vágják, majd egyszerűen egy karót vernek a közepébe. Ezeket a kockákat a karóknál fogva összekötik, így alakítják ki a szigetek úszó alapját. Ezt az úszó alapot vastagon, egymásra merőleges nádkévékkel borítják és kész a sziget. Minél vastagabban borítják, annál stabilabb. Ez a munka persze folyamatos, mivel a vízben lévő rész állandóan rohad, és azt felülről pótolni kell. A karóknál fogva meg egyszerűen lehorgonyozzák a szigetet, hogy ne ússzon el, csak ha ők akarják. 

a sziget "rétegrendje"

a tanóra

Egy-egy szigeten 4-5 család, kb. 20-25 ember él, és minden szigetnek van egy vezetője. Az itt élők halászatból és kézművességből élnek, na meg persze egyre jobban a turizmusból. Kb. 40-50 ilyen sziget lehet, akik nyomják a turizmust is, a többiek az öböl kevésbé turistás részén tényleg elzárkózva élnek. A szigeten minden nádból készül. A ház, a háztető, a szék, a hajó, a csónak. A tanóra után mindenkit „elvitt” egy-egy család, megmutatta a saját házát. A házak belülről fa dobogósok, és Tv-vel, rádióval, elektromos gépekkel felszereltek. Kint ugyanis napelemek vannak elhelyezve, bent meg az akkumulátorról működtetik, amire szükségük van.

"nádszék", nád napernyővel

nádkunyhó, napelem és flamingó teljes szimbiozisban

A mi vendéglátó nénink gyorsan beöltöztetett bennünket a szivárványszínű helyi népviseletbe, (kell-e mondjam, hogy elég szép látványt nyújtottunk…) majd elinvitált a családi standjához, ahol kézműves csecsebecséket árult. Vettünk egy Uros szigeti terítőt (ami a nappalinkban megtekinthető), Alex meg a rajta látható „inget”. A kis úti szótár segítségével még alkudnunk is sikerült, sőt még Alex német cimboráinak is segítettünk. 

teljes a csapat

helyi népviseletben

A sziget női tagjai ezután helyi dalokat énekeltek nekünk, majd elbúcsúztunk, és indultunk az Amantani szigetre. 

az ott messze a Puno-i öböl vége

az énekkar

A hajókázás kezdetben elviselhető volt, napoztunk, néztük a távolban a Puno-i öböl bejáratát/ végét jelző hegyeket, és alig vártuk hogy odaérjünk. Sorozatban előzött le a többi hajó bennünket, nem értettük miért megyünk ilyen lassan, de türelmesek voltunk. Viszont alig vártam a megérkezést (hogy miért is az annyira nem publikus, hogy ide leírjam, de köze van a WC-hez, és ott is a nagyobbik dologhoz, és abból is a sürgősebb fajtához… :) ). Az Amantani sziget sokkal kevésbé látogatott, mint az Uros-szigetek, és így hitelesebben maradtak fent az ősi szokások. Az itt élők csak spanyolul illetve az ősi Inka nyelven, a quechua nyelven beszélnek. Kikötés után már ott vártak bennünket házigazdáink, és invitáltak szerény hajlékukba. Én egy "Donde esta el bano?" kérdéssel kezdtem az ismerkedést a szigeten élőkkel, majd elutasító válaszukat követően bevetettem magam a kikötő fölötti erdő sűrűjébe... Egy-egy családhoz 3-4 turista került. Mi 4-en Damiana-hoz és családjához lettünk beosztva. 

ott az egyik a Damianaék háza...

az Amantani kikötő

Az emeleten külön a nekünk kialakított szobákba vezetett, ahol 2-2 ágy volt, meg valami szegényes berendezés. Az előzetes elképzeléseinkhez képest sokkal jobb állapotú volt, mi amolyan döngölt földpadlós, Uros szigetekihez hasonló szállásra gondoltunk. Még külön WC is volt, bár csak a kagyló. A víz nem volt bevezetve, de volt mellette egy vödör, amivel leönthetted… Lepakoltunk, majd a kis konyhában vártuk hogy elkészüljön ebédünk, amit agyag tűzhelyen, nyílt lángon, fával és szárított birkaszarral tüzelve főzött gazdasszonyunk. Ebéd közben a kis szótár segítségével sikerült „beszélgetnünk” is Damiana-val. 24 éves, a férje Roberto 26, és van egy 4 éves kislányuk. Fiatal kora ellenére az arca elég idősnek, megviseltnek tűnt, és mint később kiderült, Ő a "legcsinosabb" a faluban. Az összes többi nő már amolyan „asszonyos”. 

Damiana kislánya (jobbra) és a szomszéd kisgyerek

Damiana (balra) és a szomszédasszonya

Ebédre perui krumplilevest (van valami speckó neve, kicsi, hosszúkás és göcsörtös), és grillezett sajtot kaptunk krumplival és rizzsel, inni meg helyi teát. Én különleges teát kaptam, hogy a későbbiekben ne keljen az erdő sűrűjébe rohannom...

Kis pihi után elindultunk megmászni a sziget legmagasabb pontját, amit a helyiek Pachamama-nak hívnak (Föld-anyaistennő). A mászás nem volt a legkellemesebb, mivel itt az Alpok csúcsai fölötti magasságban már kicsit nehezünkre esett a túrázás, és az időjárás se volt túl kegyes hozzánk. Lehűlt a levegő, és a tó ködbe/ felhőbe takarózott, így a kilátás sem volt az igaz. Mindenesetre felértünk, és jól esett megpihenni a romoknál, bár a panorámát azért sajnáljuk kicsit.

már majdnem fennt

arra fel vezetett az út

csúcson a csapat

Alexék felértek

Leérve a faluba, megkerestük a főtéren a helyi „kocsmát”, ahová persze be is ültünk egy Pisco Sauer-re. Alex cimborái már itt mulatták az időt. A kocsma tipikus falusi volt, odavaló díszítéssel. A kocsmáros, pedig profi módon keverte a Pisco-t. 

a mixer éppen dolgozik a helyi krimóban

Háziasszonyunk hiányolhatott bennünket, mert utánunk jött, de a kocsmába már nem jött be, a kislányt küldte be értünk. Talán ott a nőknek nem illik ilyen helyre bemenni… Vicces volt, ahogy a kislány Alex ruháját rángatja, és mutogat kifelé… Vacsorára már hazaért Roberto is, próbáltunk beszélgetni, több-kevesebb sikerrel, még a munkánkról is sikerült csevegni. A vacsora az ebédhez hasonló leves volt, több zöltséggel és krumpli rizzsel, ezuttal sajt nélkül... Vacsora után egy zenés táncos mulatság volt szervezve számunkra, ahol természetesen helyi népviseletben kellett megjelennünk. Mi fiuk poncho-t és a tipikus perui fülvédős sapkát, chuyo-t, a lányok színes szoknyát, blúzt és kendőt kaptak. A folklórteremben rázendített a helyi orchestra, a gazdasszonyok, pedig táncba invitálták a népviseletbe öltöztetett turistákat.  A program ezen része nagyon parasztvakításnak tűnt, és nem is maradtunk sokáig. 

Alexéknak is jólállt...

az Amantani módi

ment a buli

Damiana is jött velünk haza, majd alvás. Az eddigi utunk alatt valamelyik túravezetőnk mesélte, hogy az Amantani sziget fölött van a legtöbb csillag a világon. Igaza lehet, bár olyan sok helyen még nem jártam a világon, de mindenesetre ennyi csillagot, mint ezen az éjszakán még soha életemben nem láttam…