Sillustani Península -2010. szeptember 14.

Mivel a mai programunk csak délután kezdődött, volt időnk lustálkodni kicsit. A hoteles reggeli után még úgy éreztük ennünk kell valamit, és elmentünk a tegnap esti hangulatos kis helyre reggelizni, majd kiültünk napozni a teraszra. Aztán olyan jól éreztük magunkat, hogy itt meg is ebédeltünk. A mai úti cél a Puno-tól délre található Silustani félsziget volt. Ez egy ősi, inka kor előtti (pre-inka) temetkezési hely, itt találhatóak azok a bizonyos „köcsögök”.

A Punóbol kivezető úton ismét megállapíthattuk, hogy mennyi kóbor kutyával is rendelkezik ez az ország, és nappali fényben láthattuk Puno-i öblöt és Puno-t a mögötte lévő hegyekről… 

és Puno felülről...

a Puno-i öböl

Odaérve felkapaszkodtunk egy dombra, ahol megnéztük a Nap és a Hold templomának maradványait. Ezekben a templomokban készítették az Inkák a múmiáikat. (igen, az inkák is csináltak múmiákat… a Lima-i Arany Múzeumban láttunk is ilyet, de erről majd később…)

A köcsögök meg tényleg köcsögöknek néznek ki. Hatalmasak. És hatalmas kövekből készülnek, amit eddig meg nem határozott eszközökkel munkáltak meg. Nyílegyenes, és hajszálvékony illesztések, amit egy mai kőfaragó is megirigyelhetne. És mindezt a  XIV. században. A köcsögök külső fala védi a belső kriptát, ahol is maga a sírhely volt. Ide rakták a múmiákat, a hamvakat.

"ott a köcsög"

Iza a köcsöggel 

Iza a múmiák helyén

itt látszik a kripta meg a fal meg mi

e teteje már nincs meg...

az illesztések (ott a hold is...)

a laguna

volt kilátás...

A köcsögök mellől egész tetszetős kilátásunk volt a Titicaca tóra. Az előbbi, Titicaca tavas bejegyzésekben elfelejtettem leírni mit is jelent a tó neve. Titi Caca quechua nyelven annyit jelent: Szürke Puma (az inkáknál a puma ugye az evilági élet jelképe, és az egyik szent állatuk, a fővárosukat, Cusco-t is puma alakúra építették, a szürke meg egy szín…)

A hazafelé vezető úton az út menti házak, és ez szinte egész Peru vidéki területeire jellemző volt, amolyan óriásplakátokat játszottak. 2011tavaszán lesznek a perui parlamenti választások, és a jelöltek, pártok, a házak falát festették ki hirdetésükkel.

Minden pártnak volt egy jele, mint nekünk anno az oviban (vagy mint most a narancs meg a szegfű). Ezek a jelek jelentek meg a szavazócédulákon is, mivel a hegyekben, vidéken élő emberek nagyon nagy százaléka nem tud olvasni. Némelyik párt még a szavazócédulát is felrajzolta, és piros kereszttel áthúzta a jelét, hogy így kell majd szavazni… Volt a jelek között zászló, coca levél, pánsíp, duda, fazék (köcsög), csillag, lóhere (gyökérrel), paradicsom, kakas, fa, focilabda… 

a coca leveles párt

a zászlós párt

a dudás párt

a pánsípos párt

a csillagos párt

a fazekas párt

a paradicsomos párt

a lóherés párt

a fás párt

a kakasos párt

a focilabdás párt

Visszaérve Puno-ba a Lonley Planet-ből kinézett étterembe mentünk vacsorázni. Nem voltak sokan, de mindenkinél ott volt a Lonley Planet egy példánya… J Mondjuk eléggé kiesett a központtól, és csak az találhatott ide akinek volt könyve… A 9. Peruban töltött napomon elérkezettnek láttam az időt, hogy megkóstoljam egyik leghíresebb nemzeti eledelüket, az egészben sült guinea pig-et, azaz a tengerimalacot. Mikor kiderült nyaralásunk uticélja, én már eldöntöttem, hogy ezt mindenképp ki kell próbáljam, e nélkül nem jöhetek haza!!! Valamelyik idegenvezetőnk elmondása alapján Puno az egyik leg-tengerimalacosabb hely Peruban, itt nem csak a turisták vakítására készítik, hanem tényleg népeledel is. Hát nosza, nem is gondolkodtam sokáig, a szokásos Cusquena mellé kértem egy Cuy-t. A csajok forraltboroztak, és nemtudom mit ettek. Mikor kihozta a pincér a vacsorámat, a szomszéd asztalnál ülő fiatal angol társaság nagy zúgolódásba, nevetésbe és „oh my God”-ozásba kezdett, majd megkértek, hogy hadd fényképezzék le. Megengedtem nekik, és mi is csináltunk pár képet… Ugyanis nem mindennap tesznek az ember elé vacsorára egy a tányérján ülő (mint  a kutya), metszőfogaival egy sárgarépába harapó egészben sült tengerimalacot sültkrumpli és zöldbab társaságában. 

éppen sárgarépát majszolt

itt még peckesen ül a vacsorám

ha már a tányéromon feküdt...

aztán elfeküdt...

A vacsorám megjelenése a mi asztalunknál is meglepetést keltett, volt, aki kisebb öklendezésbe kezdett, volt, aki megkérdezte: „-Most ezt tényleg megeszed? Nem sajnálod?” Nem sajnáltam… Hús sok nem volt rajta, de ami volt azt finomnak, különlegesnek mondanám. A bőre nagyon szépre és ropogósra volt sütve. Alexnak adtam a két első „sódart”, a többit, a feje kivételével eltakarítottam a tányérról, úgy hogy egy szemernyi együttérzést nem tanúsítottam a kisállattartók iránt… J És hogy mégis milyen volt? Különleges. De többet nem ettem. Nem azért mert nem volt finom, hanem azért mert az alpakka és a láma sokkal sokkal finomabb!!! J Szóval ha arra jársz semmiképp ne hagyd ki! 

Amantani sziget - Taquile sziget - Puno -2010. szeptember 13.

Az éjszaka közepén egyszercsak arra ébredtünk, hogy a szomszéd házban veszekednek. Nem tudtuk mi a szitu, de elég szaftos kis ramazuri kerekedett. Be is húztam a reteszt az ajtón, és csak a függöny mögül kukucskáltunk... Mint utóbb kiderült a szomszédasszony valami esküvőn volt, ahonnan ittasan jött haza, és ez nem tetszett a férjének. Az éjszaka további része eseménytelenül, alvással telt. Reggelire itt is a szokásos lepényt kaptuk tükörtojással, majd a kikötőben „könnyes” búcsút vettünk Damianaéktól és indultunk a szomszédos Taquile szigetre. Elkértük a címét, és már ekkor eldöntöttük, hogy az előhivatott képekből küldünk majd neki. Erre a napokban sor is került, egy karácsonyi üdvözlőlap társaságában. Hogy oda ér-e, valószínű soha nem fogjuk megtudni…Ezen a reggelen az időjárás a kegyeibe fogadott bennünket, ugyanis a tegnapi felhős borús nap után szikrázó napsütés volt, és kellemesen langyos idő. Szerencsénkre így a Titicaca tó olyan arcát mutatta, amit a google-n rákeresve a képeken lehet látni.

a Taquile sziget

búcsú  a kikötőben

A Taquile szigeteken kb. 2000-en élnek, az ősi quechua nyelvet beszélik, teraszos földművelést folytatnak és próbálják megőrizni ősi kultúrájukat a turistáktól. Itt minden férfi chullo-t visel, amit saját maga horgol, kb. 3 hónap alatt művészi motívumokkal és élénk színekkel. A mikulássapkára hasonlító sapi elárulja társadalmi státuszukat is. A nőtlen férfiak sapkájának vége fehér, amint megnősülnek teljesen piros sapkára váltanak. Ezen kívül az, ahogyan viselik – hegyesen vagy oldalra, esetleg hátra megtörve – az is sokat elárul személyes életükről, vagyoni helyzetükről is. Így a quechua nők ránézésre, csupán a sapkájukból meg tudják ítélni a pasikat, hogy jó partik e…. A sapkán kívül a férfiak hordanak még egy széles, gyönyörűen szövött színes övet, a chinturát, aminek szintén nagy jelentősége van a szigeten. Ezt kb. 2 hónap alatt készítik el, persze saját kezűleg. Az öv alatt hordanak egy fekete fehér csíkozású másik övet, amit a feleségük sző a saját  hajából is (!!!). Ezt amolyan „jegygyűrűnek” szövik a nők és hordják a férfiak. A Taquile szigetiek annyira szigorúan őrzik identitásukat, hogy kívülállókkal nem házasodnak, sőt még a környező szigetbeliekkel sem.

Ő még nem

Ő nős ember

Itt is felmásztunk a sziget legmagasabb pontjára, ahová 528 lépcső vezetett fel, (volt 60cm-es is, az inkák biztos nem ismerték a 2m+sz=60-63 lépcsőszerkesztési képletet…J ) és mit mondjak, a 3.900m-es magasságban ez kicsit azért megerőltető volt. A kilátás viszont mindenért kárpótolt bennünket. Egészen el lehetett látni a Bolivia-i hegyekig, amik 6000 méter fölötti magasságukkal, hóval borítottan elég kihívóan mutogatták magukat a napsütésben. Útközben megpihentünk a főtéren, ahol volt egy „shopingcenter” is.

azok ott a Bolíviai hegyek

Lago Titicaca

a shoping center

teraszok a Taquile szigeten

Felérve a sziget tetejére, egy kellemes kis étteremben ebédeltünk, gyönyörű kilátással a Titicaca tóra. Volt valami finom leves, mi pisztrángot ettünk rizzsel, meg sültburival, Juci meg azt hiszem rántottát. Ittunk coca teát, és persze Cusquena-t is. Az egész ebéd nagyon jól esett, főleg ebben a környezetben. 

az étterem teraszán

a sziget teteje

a ficánka

az "un sol" -os kép

tudtak boltívet építeni...

Ezután már „csak” le kellett lépcsőznünk a sziget másik oldalán a kikötőbe, és indulás Puno-ba. Felkészültünk a dögunalmas, fárasztó és véget nem érő hajóútra. Az is volt. Aztán valahogy mégis feldobódott a hangulat… Itt is sorra előztek le bennünket a többi hajók, szép lassan hűlt a levegő is, mígnem egyszer csak megadta magát a hajómotor. Szerencsére egy utánunk jövő másik hajó bevontatott a kikötőbe minket, de ami furcsa volt számunkra, hogy ekkor gyorsabban haladtunk, mint azelőtt a működő motorunkkal… Mindenesetre a társaság elég jó és szórakoztató volt, és kellemesen telt az út. Alex német cimboráin kívül volt ott egy másik német nő, aki Amazonasi sámánoktól tanult valami irányított álomutazást vagymit (kb. mint az Eredet című filmben), aki egyébként civilben a Harvard-on tanított irodalmat… 

már majdnem a Puno-i kikötőben

szép volt az idő

el captinao

vontatnak...

Minden hátráltató körülmény ellenére csak megérkeztünk a Puno-i kikötőbe, és visszafoglalhattuk szállodai szobánkat. Két nap után végre zuhanyozhattunk is. Vacsorázni az első punoi esténk alkalmával kinézett étterembe mentünk (ami akkor nem volt szimpi), és cseppet sem bántuk meg. Kis kemencében sütötték a pizzákat a csajoknak, mi Alexal meg mimást ehettünk volna mint alpakkát, és desszertnek egy pizzát… J

Puno - Titicaca tó - Uros szigetek - Amantani sziget 2010. szeptember 12.

Mivel tegnap este tök sötétben értünk Puno-ba, semmit sem láttunk igazán a városból és a Titicaca tóból. Most végre megláthattuk nappali fényében a világ legmagasabban fekvő hajózható tavát (3.812m), ami mellesleg Dél-Amerika legnagyobb tava, a maga 8.372km2-ével (195km hosszú és átlagban 60km széles), és legnagyobb Peru-i városát, Puno-t, a maga ~110.000-es lakosságával. A peruiaknak szent ez a tó, ugyanis a mítosz szerint Wiracocha teremtő istenség parancsára a tóból emelkedett ki a Nap, a Hold és a csillagok, hogy eloszlassák a sötétséget. Később a Nap és a Hold gyermekeket nemzettek, akik szintén a tóból emelkedtek ki. A legenda szerint az első Inka is a Nap fia. 
Útban a kikötő felé talán itt láttuk eddigi utunk során a legtöbb kóbor kutyát. Egész Perura jellemző, hogy mindenhol kóbor kutyákba botlik az ember. De ezek a kóbor kutyák nem félelmetesek, nem néznek ki úgy, mint az itthoni kóbor kutyák. Nem soványak, nem tűnnek kivertnek, amolyan boldog kóbor kutyának tűnnek. Az emberek nem bántják őket, sőt, sokszor láttuk, hogy etetik őket. A kutya kinéz egy embert, követi, elkíséri valameddig, majd talál egy szimpibbet, és azután megy egy darabig…

A kikötőbe érve, az ottani kis boltban még gyorsan beszereztünk vizet az útra, és a vendéglátó családunk részére némi ajándékot. Konkrétan gyerekeknek szóló kifestőt, színest, meg édességet vettünk. Ugyanis ezt az éjszakát majd egy helyi családnál fogjuk tölteni a Titicaca tó Amantani nevű szigetén, távol minden civilizációtól, helyi körülmények között. Hajóra szálltunk, majd indultunk. A hajó kb. 30 férőhelyes lehetett, benti kabinnal, hátsó kiülős résszel, és a „napozóterasszal”. Idegenvezetőnek Marta nevezetű tenyeres-talpas „inka” asszonyságot kaptuk. Itt ismét megállapíthattuk, hogy milyen „kicsi” is Peru, ugyanis Alex német cimborái is a fedélzeten voltak. Az időjárási viszonyokhoz alkalmazkodva a napozóteraszt választottuk, verőfényes napsütés volt, kis széllel, és kb. 15 fokkal. A Titicaca tó Puno-i öble nem a legtetszetősebb része a tónak az biztos. Iszapos, lápos, nádas részeken vezetett ki utunk az öbölből, majd amolyan Kis-Balatonos feelingel nád mindenfelé, és egy hajók számára tisztántartott „csatorna”. 

Puno a Titicaca tóról

a hajónk

Kb. 1 óra hajókázás után értük el az Uros szigeteket, ezek az úgynevezett „úszó szigetek”. A szigeteket egy kicsi indián törzs, az Uros törzs alakította ki évszázadokkal ezelőtt, hogy megvédje és elszigetelje magát az ellenséges Collas és Inka törzsektől. A partraszállást a káprázatosan színes ruhákba öltözött helyiek segítették, ezután kipróbálhattuk a „vizenjárást” tudományát is. Kb. ilyen érzés lehet az is… ugyanis hullámzott alattunk a sziget. Kis tanóra keretében a sziget vezetője megismertetett bennünket a Lago Titicaca-val, az itt élők életével és a sziget készítésének módjával. 

helyiek

nádból készült hajó, háttérben az úszó szigetekkel

A tó a parttól sok km-re még igen sekély, és sűrűn nő rajta a totora nád. Nádaratás után a vízen úszó nád gyökerét az iszapos talajjal együtt nagy kockákra vágják, majd egyszerűen egy karót vernek a közepébe. Ezeket a kockákat a karóknál fogva összekötik, így alakítják ki a szigetek úszó alapját. Ezt az úszó alapot vastagon, egymásra merőleges nádkévékkel borítják és kész a sziget. Minél vastagabban borítják, annál stabilabb. Ez a munka persze folyamatos, mivel a vízben lévő rész állandóan rohad, és azt felülről pótolni kell. A karóknál fogva meg egyszerűen lehorgonyozzák a szigetet, hogy ne ússzon el, csak ha ők akarják. 

a sziget "rétegrendje"

a tanóra

Egy-egy szigeten 4-5 család, kb. 20-25 ember él, és minden szigetnek van egy vezetője. Az itt élők halászatból és kézművességből élnek, na meg persze egyre jobban a turizmusból. Kb. 40-50 ilyen sziget lehet, akik nyomják a turizmust is, a többiek az öböl kevésbé turistás részén tényleg elzárkózva élnek. A szigeten minden nádból készül. A ház, a háztető, a szék, a hajó, a csónak. A tanóra után mindenkit „elvitt” egy-egy család, megmutatta a saját házát. A házak belülről fa dobogósok, és Tv-vel, rádióval, elektromos gépekkel felszereltek. Kint ugyanis napelemek vannak elhelyezve, bent meg az akkumulátorról működtetik, amire szükségük van.

"nádszék", nád napernyővel

nádkunyhó, napelem és flamingó teljes szimbiozisban

A mi vendéglátó nénink gyorsan beöltöztetett bennünket a szivárványszínű helyi népviseletbe, (kell-e mondjam, hogy elég szép látványt nyújtottunk…) majd elinvitált a családi standjához, ahol kézműves csecsebecséket árult. Vettünk egy Uros szigeti terítőt (ami a nappalinkban megtekinthető), Alex meg a rajta látható „inget”. A kis úti szótár segítségével még alkudnunk is sikerült, sőt még Alex német cimboráinak is segítettünk. 

teljes a csapat

helyi népviseletben

A sziget női tagjai ezután helyi dalokat énekeltek nekünk, majd elbúcsúztunk, és indultunk az Amantani szigetre. 

az ott messze a Puno-i öböl vége

az énekkar

A hajókázás kezdetben elviselhető volt, napoztunk, néztük a távolban a Puno-i öböl bejáratát/ végét jelző hegyeket, és alig vártuk hogy odaérjünk. Sorozatban előzött le a többi hajó bennünket, nem értettük miért megyünk ilyen lassan, de türelmesek voltunk. Viszont alig vártam a megérkezést (hogy miért is az annyira nem publikus, hogy ide leírjam, de köze van a WC-hez, és ott is a nagyobbik dologhoz, és abból is a sürgősebb fajtához… :) ). Az Amantani sziget sokkal kevésbé látogatott, mint az Uros-szigetek, és így hitelesebben maradtak fent az ősi szokások. Az itt élők csak spanyolul illetve az ősi Inka nyelven, a quechua nyelven beszélnek. Kikötés után már ott vártak bennünket házigazdáink, és invitáltak szerény hajlékukba. Én egy "Donde esta el bano?" kérdéssel kezdtem az ismerkedést a szigeten élőkkel, majd elutasító válaszukat követően bevetettem magam a kikötő fölötti erdő sűrűjébe... Egy-egy családhoz 3-4 turista került. Mi 4-en Damiana-hoz és családjához lettünk beosztva. 

ott az egyik a Damianaék háza...

az Amantani kikötő

Az emeleten külön a nekünk kialakított szobákba vezetett, ahol 2-2 ágy volt, meg valami szegényes berendezés. Az előzetes elképzeléseinkhez képest sokkal jobb állapotú volt, mi amolyan döngölt földpadlós, Uros szigetekihez hasonló szállásra gondoltunk. Még külön WC is volt, bár csak a kagyló. A víz nem volt bevezetve, de volt mellette egy vödör, amivel leönthetted… Lepakoltunk, majd a kis konyhában vártuk hogy elkészüljön ebédünk, amit agyag tűzhelyen, nyílt lángon, fával és szárított birkaszarral tüzelve főzött gazdasszonyunk. Ebéd közben a kis szótár segítségével sikerült „beszélgetnünk” is Damiana-val. 24 éves, a férje Roberto 26, és van egy 4 éves kislányuk. Fiatal kora ellenére az arca elég idősnek, megviseltnek tűnt, és mint később kiderült, Ő a "legcsinosabb" a faluban. Az összes többi nő már amolyan „asszonyos”. 

Damiana kislánya (jobbra) és a szomszéd kisgyerek

Damiana (balra) és a szomszédasszonya

Ebédre perui krumplilevest (van valami speckó neve, kicsi, hosszúkás és göcsörtös), és grillezett sajtot kaptunk krumplival és rizzsel, inni meg helyi teát. Én különleges teát kaptam, hogy a későbbiekben ne keljen az erdő sűrűjébe rohannom...

Kis pihi után elindultunk megmászni a sziget legmagasabb pontját, amit a helyiek Pachamama-nak hívnak (Föld-anyaistennő). A mászás nem volt a legkellemesebb, mivel itt az Alpok csúcsai fölötti magasságban már kicsit nehezünkre esett a túrázás, és az időjárás se volt túl kegyes hozzánk. Lehűlt a levegő, és a tó ködbe/ felhőbe takarózott, így a kilátás sem volt az igaz. Mindenesetre felértünk, és jól esett megpihenni a romoknál, bár a panorámát azért sajnáljuk kicsit.

már majdnem fennt

arra fel vezetett az út

csúcson a csapat

Alexék felértek

Leérve a faluba, megkerestük a főtéren a helyi „kocsmát”, ahová persze be is ültünk egy Pisco Sauer-re. Alex cimborái már itt mulatták az időt. A kocsma tipikus falusi volt, odavaló díszítéssel. A kocsmáros, pedig profi módon keverte a Pisco-t. 

a mixer éppen dolgozik a helyi krimóban

Háziasszonyunk hiányolhatott bennünket, mert utánunk jött, de a kocsmába már nem jött be, a kislányt küldte be értünk. Talán ott a nőknek nem illik ilyen helyre bemenni… Vicces volt, ahogy a kislány Alex ruháját rángatja, és mutogat kifelé… Vacsorára már hazaért Roberto is, próbáltunk beszélgetni, több-kevesebb sikerrel, még a munkánkról is sikerült csevegni. A vacsora az ebédhez hasonló leves volt, több zöltséggel és krumpli rizzsel, ezuttal sajt nélkül... Vacsora után egy zenés táncos mulatság volt szervezve számunkra, ahol természetesen helyi népviseletben kellett megjelennünk. Mi fiuk poncho-t és a tipikus perui fülvédős sapkát, chuyo-t, a lányok színes szoknyát, blúzt és kendőt kaptak. A folklórteremben rázendített a helyi orchestra, a gazdasszonyok, pedig táncba invitálták a népviseletbe öltöztetett turistákat.  A program ezen része nagyon parasztvakításnak tűnt, és nem is maradtunk sokáig. 

Alexéknak is jólállt...

az Amantani módi

ment a buli

Damiana is jött velünk haza, majd alvás. Az eddigi utunk alatt valamelyik túravezetőnk mesélte, hogy az Amantani sziget fölött van a legtöbb csillag a világon. Igaza lehet, bár olyan sok helyen még nem jártam a világon, de mindenesetre ennyi csillagot, mint ezen az éjszakán még soha életemben nem láttam…