Amantani sziget - Taquile sziget - Puno -2010. szeptember 13.

Az éjszaka közepén egyszercsak arra ébredtünk, hogy a szomszéd házban veszekednek. Nem tudtuk mi a szitu, de elég szaftos kis ramazuri kerekedett. Be is húztam a reteszt az ajtón, és csak a függöny mögül kukucskáltunk... Mint utóbb kiderült a szomszédasszony valami esküvőn volt, ahonnan ittasan jött haza, és ez nem tetszett a férjének. Az éjszaka további része eseménytelenül, alvással telt. Reggelire itt is a szokásos lepényt kaptuk tükörtojással, majd a kikötőben „könnyes” búcsút vettünk Damianaéktól és indultunk a szomszédos Taquile szigetre. Elkértük a címét, és már ekkor eldöntöttük, hogy az előhivatott képekből küldünk majd neki. Erre a napokban sor is került, egy karácsonyi üdvözlőlap társaságában. Hogy oda ér-e, valószínű soha nem fogjuk megtudni…Ezen a reggelen az időjárás a kegyeibe fogadott bennünket, ugyanis a tegnapi felhős borús nap után szikrázó napsütés volt, és kellemesen langyos idő. Szerencsénkre így a Titicaca tó olyan arcát mutatta, amit a google-n rákeresve a képeken lehet látni.

a Taquile sziget

búcsú  a kikötőben

A Taquile szigeteken kb. 2000-en élnek, az ősi quechua nyelvet beszélik, teraszos földművelést folytatnak és próbálják megőrizni ősi kultúrájukat a turistáktól. Itt minden férfi chullo-t visel, amit saját maga horgol, kb. 3 hónap alatt művészi motívumokkal és élénk színekkel. A mikulássapkára hasonlító sapi elárulja társadalmi státuszukat is. A nőtlen férfiak sapkájának vége fehér, amint megnősülnek teljesen piros sapkára váltanak. Ezen kívül az, ahogyan viselik – hegyesen vagy oldalra, esetleg hátra megtörve – az is sokat elárul személyes életükről, vagyoni helyzetükről is. Így a quechua nők ránézésre, csupán a sapkájukból meg tudják ítélni a pasikat, hogy jó partik e…. A sapkán kívül a férfiak hordanak még egy széles, gyönyörűen szövött színes övet, a chinturát, aminek szintén nagy jelentősége van a szigeten. Ezt kb. 2 hónap alatt készítik el, persze saját kezűleg. Az öv alatt hordanak egy fekete fehér csíkozású másik övet, amit a feleségük sző a saját  hajából is (!!!). Ezt amolyan „jegygyűrűnek” szövik a nők és hordják a férfiak. A Taquile szigetiek annyira szigorúan őrzik identitásukat, hogy kívülállókkal nem házasodnak, sőt még a környező szigetbeliekkel sem.

Ő még nem

Ő nős ember

Itt is felmásztunk a sziget legmagasabb pontjára, ahová 528 lépcső vezetett fel, (volt 60cm-es is, az inkák biztos nem ismerték a 2m+sz=60-63 lépcsőszerkesztési képletet…J ) és mit mondjak, a 3.900m-es magasságban ez kicsit azért megerőltető volt. A kilátás viszont mindenért kárpótolt bennünket. Egészen el lehetett látni a Bolivia-i hegyekig, amik 6000 méter fölötti magasságukkal, hóval borítottan elég kihívóan mutogatták magukat a napsütésben. Útközben megpihentünk a főtéren, ahol volt egy „shopingcenter” is.

azok ott a Bolíviai hegyek

Lago Titicaca

a shoping center

teraszok a Taquile szigeten

Felérve a sziget tetejére, egy kellemes kis étteremben ebédeltünk, gyönyörű kilátással a Titicaca tóra. Volt valami finom leves, mi pisztrángot ettünk rizzsel, meg sültburival, Juci meg azt hiszem rántottát. Ittunk coca teát, és persze Cusquena-t is. Az egész ebéd nagyon jól esett, főleg ebben a környezetben. 

az étterem teraszán

a sziget teteje

a ficánka

az "un sol" -os kép

tudtak boltívet építeni...

Ezután már „csak” le kellett lépcsőznünk a sziget másik oldalán a kikötőbe, és indulás Puno-ba. Felkészültünk a dögunalmas, fárasztó és véget nem érő hajóútra. Az is volt. Aztán valahogy mégis feldobódott a hangulat… Itt is sorra előztek le bennünket a többi hajók, szép lassan hűlt a levegő is, mígnem egyszer csak megadta magát a hajómotor. Szerencsére egy utánunk jövő másik hajó bevontatott a kikötőbe minket, de ami furcsa volt számunkra, hogy ekkor gyorsabban haladtunk, mint azelőtt a működő motorunkkal… Mindenesetre a társaság elég jó és szórakoztató volt, és kellemesen telt az út. Alex német cimboráin kívül volt ott egy másik német nő, aki Amazonasi sámánoktól tanult valami irányított álomutazást vagymit (kb. mint az Eredet című filmben), aki egyébként civilben a Harvard-on tanított irodalmat… 

már majdnem a Puno-i kikötőben

szép volt az idő

el captinao

vontatnak...

Minden hátráltató körülmény ellenére csak megérkeztünk a Puno-i kikötőbe, és visszafoglalhattuk szállodai szobánkat. Két nap után végre zuhanyozhattunk is. Vacsorázni az első punoi esténk alkalmával kinézett étterembe mentünk (ami akkor nem volt szimpi), és cseppet sem bántuk meg. Kis kemencében sütötték a pizzákat a csajoknak, mi Alexal meg mimást ehettünk volna mint alpakkát, és desszertnek egy pizzát… J

Puno - Titicaca tó - Uros szigetek - Amantani sziget 2010. szeptember 12.

Mivel tegnap este tök sötétben értünk Puno-ba, semmit sem láttunk igazán a városból és a Titicaca tóból. Most végre megláthattuk nappali fényében a világ legmagasabban fekvő hajózható tavát (3.812m), ami mellesleg Dél-Amerika legnagyobb tava, a maga 8.372km2-ével (195km hosszú és átlagban 60km széles), és legnagyobb Peru-i városát, Puno-t, a maga ~110.000-es lakosságával. A peruiaknak szent ez a tó, ugyanis a mítosz szerint Wiracocha teremtő istenség parancsára a tóból emelkedett ki a Nap, a Hold és a csillagok, hogy eloszlassák a sötétséget. Később a Nap és a Hold gyermekeket nemzettek, akik szintén a tóból emelkedtek ki. A legenda szerint az első Inka is a Nap fia. 
Útban a kikötő felé talán itt láttuk eddigi utunk során a legtöbb kóbor kutyát. Egész Perura jellemző, hogy mindenhol kóbor kutyákba botlik az ember. De ezek a kóbor kutyák nem félelmetesek, nem néznek ki úgy, mint az itthoni kóbor kutyák. Nem soványak, nem tűnnek kivertnek, amolyan boldog kóbor kutyának tűnnek. Az emberek nem bántják őket, sőt, sokszor láttuk, hogy etetik őket. A kutya kinéz egy embert, követi, elkíséri valameddig, majd talál egy szimpibbet, és azután megy egy darabig…

A kikötőbe érve, az ottani kis boltban még gyorsan beszereztünk vizet az útra, és a vendéglátó családunk részére némi ajándékot. Konkrétan gyerekeknek szóló kifestőt, színest, meg édességet vettünk. Ugyanis ezt az éjszakát majd egy helyi családnál fogjuk tölteni a Titicaca tó Amantani nevű szigetén, távol minden civilizációtól, helyi körülmények között. Hajóra szálltunk, majd indultunk. A hajó kb. 30 férőhelyes lehetett, benti kabinnal, hátsó kiülős résszel, és a „napozóterasszal”. Idegenvezetőnek Marta nevezetű tenyeres-talpas „inka” asszonyságot kaptuk. Itt ismét megállapíthattuk, hogy milyen „kicsi” is Peru, ugyanis Alex német cimborái is a fedélzeten voltak. Az időjárási viszonyokhoz alkalmazkodva a napozóteraszt választottuk, verőfényes napsütés volt, kis széllel, és kb. 15 fokkal. A Titicaca tó Puno-i öble nem a legtetszetősebb része a tónak az biztos. Iszapos, lápos, nádas részeken vezetett ki utunk az öbölből, majd amolyan Kis-Balatonos feelingel nád mindenfelé, és egy hajók számára tisztántartott „csatorna”. 

Puno a Titicaca tóról

a hajónk

Kb. 1 óra hajókázás után értük el az Uros szigeteket, ezek az úgynevezett „úszó szigetek”. A szigeteket egy kicsi indián törzs, az Uros törzs alakította ki évszázadokkal ezelőtt, hogy megvédje és elszigetelje magát az ellenséges Collas és Inka törzsektől. A partraszállást a káprázatosan színes ruhákba öltözött helyiek segítették, ezután kipróbálhattuk a „vizenjárást” tudományát is. Kb. ilyen érzés lehet az is… ugyanis hullámzott alattunk a sziget. Kis tanóra keretében a sziget vezetője megismertetett bennünket a Lago Titicaca-val, az itt élők életével és a sziget készítésének módjával. 

helyiek

nádból készült hajó, háttérben az úszó szigetekkel

A tó a parttól sok km-re még igen sekély, és sűrűn nő rajta a totora nád. Nádaratás után a vízen úszó nád gyökerét az iszapos talajjal együtt nagy kockákra vágják, majd egyszerűen egy karót vernek a közepébe. Ezeket a kockákat a karóknál fogva összekötik, így alakítják ki a szigetek úszó alapját. Ezt az úszó alapot vastagon, egymásra merőleges nádkévékkel borítják és kész a sziget. Minél vastagabban borítják, annál stabilabb. Ez a munka persze folyamatos, mivel a vízben lévő rész állandóan rohad, és azt felülről pótolni kell. A karóknál fogva meg egyszerűen lehorgonyozzák a szigetet, hogy ne ússzon el, csak ha ők akarják. 

a sziget "rétegrendje"

a tanóra

Egy-egy szigeten 4-5 család, kb. 20-25 ember él, és minden szigetnek van egy vezetője. Az itt élők halászatból és kézművességből élnek, na meg persze egyre jobban a turizmusból. Kb. 40-50 ilyen sziget lehet, akik nyomják a turizmust is, a többiek az öböl kevésbé turistás részén tényleg elzárkózva élnek. A szigeten minden nádból készül. A ház, a háztető, a szék, a hajó, a csónak. A tanóra után mindenkit „elvitt” egy-egy család, megmutatta a saját házát. A házak belülről fa dobogósok, és Tv-vel, rádióval, elektromos gépekkel felszereltek. Kint ugyanis napelemek vannak elhelyezve, bent meg az akkumulátorról működtetik, amire szükségük van.

"nádszék", nád napernyővel

nádkunyhó, napelem és flamingó teljes szimbiozisban

A mi vendéglátó nénink gyorsan beöltöztetett bennünket a szivárványszínű helyi népviseletbe, (kell-e mondjam, hogy elég szép látványt nyújtottunk…) majd elinvitált a családi standjához, ahol kézműves csecsebecséket árult. Vettünk egy Uros szigeti terítőt (ami a nappalinkban megtekinthető), Alex meg a rajta látható „inget”. A kis úti szótár segítségével még alkudnunk is sikerült, sőt még Alex német cimboráinak is segítettünk. 

teljes a csapat

helyi népviseletben

A sziget női tagjai ezután helyi dalokat énekeltek nekünk, majd elbúcsúztunk, és indultunk az Amantani szigetre. 

az ott messze a Puno-i öböl vége

az énekkar

A hajókázás kezdetben elviselhető volt, napoztunk, néztük a távolban a Puno-i öböl bejáratát/ végét jelző hegyeket, és alig vártuk hogy odaérjünk. Sorozatban előzött le a többi hajó bennünket, nem értettük miért megyünk ilyen lassan, de türelmesek voltunk. Viszont alig vártam a megérkezést (hogy miért is az annyira nem publikus, hogy ide leírjam, de köze van a WC-hez, és ott is a nagyobbik dologhoz, és abból is a sürgősebb fajtához… :) ). Az Amantani sziget sokkal kevésbé látogatott, mint az Uros-szigetek, és így hitelesebben maradtak fent az ősi szokások. Az itt élők csak spanyolul illetve az ősi Inka nyelven, a quechua nyelven beszélnek. Kikötés után már ott vártak bennünket házigazdáink, és invitáltak szerény hajlékukba. Én egy "Donde esta el bano?" kérdéssel kezdtem az ismerkedést a szigeten élőkkel, majd elutasító válaszukat követően bevetettem magam a kikötő fölötti erdő sűrűjébe... Egy-egy családhoz 3-4 turista került. Mi 4-en Damiana-hoz és családjához lettünk beosztva. 

ott az egyik a Damianaék háza...

az Amantani kikötő

Az emeleten külön a nekünk kialakított szobákba vezetett, ahol 2-2 ágy volt, meg valami szegényes berendezés. Az előzetes elképzeléseinkhez képest sokkal jobb állapotú volt, mi amolyan döngölt földpadlós, Uros szigetekihez hasonló szállásra gondoltunk. Még külön WC is volt, bár csak a kagyló. A víz nem volt bevezetve, de volt mellette egy vödör, amivel leönthetted… Lepakoltunk, majd a kis konyhában vártuk hogy elkészüljön ebédünk, amit agyag tűzhelyen, nyílt lángon, fával és szárított birkaszarral tüzelve főzött gazdasszonyunk. Ebéd közben a kis szótár segítségével sikerült „beszélgetnünk” is Damiana-val. 24 éves, a férje Roberto 26, és van egy 4 éves kislányuk. Fiatal kora ellenére az arca elég idősnek, megviseltnek tűnt, és mint később kiderült, Ő a "legcsinosabb" a faluban. Az összes többi nő már amolyan „asszonyos”. 

Damiana kislánya (jobbra) és a szomszéd kisgyerek

Damiana (balra) és a szomszédasszonya

Ebédre perui krumplilevest (van valami speckó neve, kicsi, hosszúkás és göcsörtös), és grillezett sajtot kaptunk krumplival és rizzsel, inni meg helyi teát. Én különleges teát kaptam, hogy a későbbiekben ne keljen az erdő sűrűjébe rohannom...

Kis pihi után elindultunk megmászni a sziget legmagasabb pontját, amit a helyiek Pachamama-nak hívnak (Föld-anyaistennő). A mászás nem volt a legkellemesebb, mivel itt az Alpok csúcsai fölötti magasságban már kicsit nehezünkre esett a túrázás, és az időjárás se volt túl kegyes hozzánk. Lehűlt a levegő, és a tó ködbe/ felhőbe takarózott, így a kilátás sem volt az igaz. Mindenesetre felértünk, és jól esett megpihenni a romoknál, bár a panorámát azért sajnáljuk kicsit.

már majdnem fennt

arra fel vezetett az út

csúcson a csapat

Alexék felértek

Leérve a faluba, megkerestük a főtéren a helyi „kocsmát”, ahová persze be is ültünk egy Pisco Sauer-re. Alex cimborái már itt mulatták az időt. A kocsma tipikus falusi volt, odavaló díszítéssel. A kocsmáros, pedig profi módon keverte a Pisco-t. 

a mixer éppen dolgozik a helyi krimóban

Háziasszonyunk hiányolhatott bennünket, mert utánunk jött, de a kocsmába már nem jött be, a kislányt küldte be értünk. Talán ott a nőknek nem illik ilyen helyre bemenni… Vicces volt, ahogy a kislány Alex ruháját rángatja, és mutogat kifelé… Vacsorára már hazaért Roberto is, próbáltunk beszélgetni, több-kevesebb sikerrel, még a munkánkról is sikerült csevegni. A vacsora az ebédhez hasonló leves volt, több zöltséggel és krumpli rizzsel, ezuttal sajt nélkül... Vacsora után egy zenés táncos mulatság volt szervezve számunkra, ahol természetesen helyi népviseletben kellett megjelennünk. Mi fiuk poncho-t és a tipikus perui fülvédős sapkát, chuyo-t, a lányok színes szoknyát, blúzt és kendőt kaptak. A folklórteremben rázendített a helyi orchestra, a gazdasszonyok, pedig táncba invitálták a népviseletbe öltöztetett turistákat.  A program ezen része nagyon parasztvakításnak tűnt, és nem is maradtunk sokáig. 

Alexéknak is jólállt...

az Amantani módi

ment a buli

Damiana is jött velünk haza, majd alvás. Az eddigi utunk alatt valamelyik túravezetőnk mesélte, hogy az Amantani sziget fölött van a legtöbb csillag a világon. Igaza lehet, bár olyan sok helyen még nem jártam a világon, de mindenesetre ennyi csillagot, mint ezen az éjszakán még soha életemben nem láttam…

Chivay - Cruz del Condor (Colca Canyon) - Puno 2010.szeptember 11.

Korai ébredés, majd reggeli után indultunk a Colca Canyon „Cruz del Condor” nevű kilátópontjához, a Kondor keselyűk otthonához (szinte minden hotelben a reggelink: ottani „zsömle” inkább lepény, felvágott, vaj, lekvár, néhol tojás).  Az inkák hitvilágában az életnek három színtere volt: az alsó szint, jelképe a kígyó, a középső szint, jelképe a puma, és a felső szint, melyet az Andok óriási szent madara a kondorkeselyű jelképezett (Cusco-t, a birodalom fővárosát puma alakúra, Machu Picchu-t kondor alakúra építették). Utunk a Colca Canyon tipikus földművelésből élő falvai mellett vezetett, így láthattuk azokat az ősi teraszokat, ahol anno az inkák is termesztették a közel 3000 féle kukoricájukat és a kb. 2000 féle krumplijukat. 

Alex a Colca Valley-ben

földművelnek

Messy elmondása alapján a kondorok igen „kurvás” jószágok, mivel nem repülnek, ha hideg van, ha meleg van, ha párás a levegő, ha esik, ha nagy a szél, ha … Szóval eléggé izgultunk, hogy milyen kedvük is lesz éppen. Megérkezés után ezen nem kellett aggódnunk, mivel kapásból 7, a fejünk felett köröző, iszonyatos méretekkel rendelkező madarat számoltunk. Az iszonyatos méret azt jelenti, hogy a súlyuk akár 40-70 kg.,  és ehhez tartozik egy 2.5-3.0m szárnyfesztávolság… elgondolkodtató… A madarak, a kanyon csak egy kis részén repkedtek, persze ide gyűltek a turisták is. 

kettesben

kondor

köröznek

kiültek mint a tyukok

A szemben lévő oldalon a hegyek tetején néhol lehetett látni kis gleccsereket, hósapkákat. Hűvös is volt, végül is közel 4.000m magasan voltunk. A Colca Canyon igazából itt „kezdődik”, amit mi láttunk belőle az csak a Colca Valley. Maga a kanyon több mint kétszer mélyebb a Grand Canyon-nál, van 4160m (!!!) mély pontja is (az igazsághoz tartozik, hogy a falai nem olyan meredekek, mint a Grand Canyon-nak). A kilátópontnál ~1.200m mély volt a „völgy”. Igazából mondhatom hogy szerencsénk volt, mert közel fél órán keresztül nézhettük a madarakat, ahogy szárnymozdítás nélkül köröznek fölöttünk és a kanyon fölött. Egyikük annyira nem mozgatta a szárnyait, hogy szinte leesett… Még szerencse hogy magasan volt. De komolyan! Simán vitorlázott, majd egy fordulónál valamit elcseszett, és kb. elkezdett zuhanni. Biztos megijedt, mert aztán eszeveszett csapkodásba kezdett szárnyaival, és így megmenekült… J muris volt látni „leesni” egy ekkora madarat.

ott jobbra fennt a kis gleccser

a havas csúcsok

A hazafelé úton megálltunk jó pár helyen, mert a kilátás nagyon megkívánta. Alattunk az inka kori (pre-inka) teraszok, a Colca folyó, néhol legelő szamarak, kaktuszok, felettünk meg sziklák. Az egyik ilyen sziklán voltak a „függő sírok”, ahol az inkák a hamvakat helyezték örök nyugalomra. Amolyan „darázsfészekre” emlékeztető urnák, fent a sziklán, kb. 40-50m magasan. De hogy hogy vitték fel oda, és miért? Hát ezaz…

a Colca folyó

kaktusz, szamarak, Colca Valley

Tibici a Colca Valley-ban

teraszoztak

Visszaérve Chivay-ba „all you can it” kajálóban ettünk, nem volt túl emlékezetes. Valamikor délután indultunk Puno-ba, egy kis Mercedes busszal, mint kiderült az eredeti busz lerobbant, és ez lett a pótjárgány. Tele volt a busz, és nagyon kényelmetlen és hosszú volt az út. Alex itt pajtizott össze németajkú cimboráival (a német IBM valami fejese a feleségével meg egy másik pár), akikkel a továbbiakban még jó párszor összefutottunk. Milyen kicsi ez a Peru…

A fárasztó úton megálltunk a Sacakani tónál, ami csekély 4450m-el van a tengerszint felett, és temérdek rózsaszín flamingó lakhelye. 

a rózsaszín flamingók otthona

a Sacakani tó

Felirat hozzáadása

útjelző tábla

Jóval sötétedés után értünk Puno-ba, majd a lecuccolás után elindultunk megkeresni az Alex által a Lonley Planet-ből választott éttermet. Nagy nehezen megtaláltuk, de nem volt „szimpi” ezért inkább egy másikat választottunk. Alex meg én Perui krumplilevest ettünk és alpakka steak-et, ami nagyon ízlett (a krumlileves igazából az itthoni krumplifőzeléket juttatta eszembe, és "csak" a rántottpárizsit hiányoltuk belőlle)  Iza nem tudom milyen levest meg Carbonara spagettit evett, Juci meg Lasagne-t, ami édes volt. J Ilyet se kóstoltunk még… Itt volt az első alkalom, amikor összefutottunk a „német bandával”. Ekkor már jó késő is volt, másnap meg korán reggel indultunk egy kétnapos kirándulásra a Titicaca tavon, így gyorsan aludtunk sokat…